Queen bee bee beeee

Elbújtam a barlangomba. Nem konkrétan gyengeségből *remélem*, talán inkább nemtörődömségből és azzal a nem titkolt szándékkal, hogy így kizárom a külvilágot és elmenekülhetek minden rajtam kívül álló tényezőtől, amelyek az életemet irányítani hivatottak. És amikor olyannyira sajátoménak éreztm ezt a világot, hogy ez határozta meg a létemet, azt éreztem egy pici kis foltban belül, hogy ez így ebben a formában nem jó és vállalhatatlan. Akkor elkezdtem kifelé bújni, kipislogtam *béka a lapulevél alatt*.

Kicammogok a barlangomból, körbeszagolok, és minden bűzlik. Na jó, nem minden, csak amit én raktam le. Sétálok egyet, de fázom, ezért visszabújok, de a kint látottak ellenére valami megindul bennem, a kíváncsiság nőttön nő és az a pici fájó folt belül egyre nagyobb. Eljutok odáig, hogy vacillálok: mi lenne jó, ha felfedezném a külvilágot (újra), egy más aspektusból, vagy maradjak a barlangomban, amivel azt kockáztatom, hogy holnap talán elpusztul a világ és nem lesz felfedeznivaló. Mozdulnom kell. Megromlott a mézem és összekentem a bundámat vele, már én is bűzlök, ami valljuk be, a barlangban elviselhetetlenebb, mint odakint.

Na jó, elindulok, de ... majd holnap.  

A rózsaszín kiselefánt betévedt a porcelánboltba. Először csak bedugta az ormányát az ajtón, és körbeszaglászott, tetszett neki, amit érzett. Beljebb trappolt, úgy döntött, marad és tüzetesebben megvizsgálja itt a dolgokat. Először csak az ajtókeretet vitte befelé magával, aztán amikor a táncoló balerina figura után nyúlt az ormányával, az elpattant és darabokra hullott. Mivel az ajtókeretet észre sem vette, hogy a hátára szorult, a balerina figura eme gyors halála igazán megdöbbentette. Elkezdett azon gondolkozni, hogy itt valami nem stimmel. Talán vele van a gond? Aztán meglátott egy porcelán kiselefántot, ami kiköpött olyan volt, mint ő maga. Megörült neki, és olyan lendülettel kapta fel az ormányával, hogy közben ledöntötte az egész polcot, ami a csilingelő tartalmával együtt a földre zuhant. A rózsaszín kiselefánt szemét elfutotta a könny. Tudta, hogy az ő hibájából hever a földön a nagysörényű oroszlán és a hosszú farkú macska, amiket még meg akart nézni, végigsimogatni az ormányával. Kezdte felfogni, hogy ő nem is ide tartozik, neki nem szabadna itt lennie, hisz csak árt mindennek, amihez hozzáér. Elkezdett hátrálni, el akart innen menekülni, arról a helyről, ahova csak szenvedést és pusztulást hozott, mígnem háttal nekiment egy tartóoszlopnak, amit az ajtókerettel a hátán bejövetelkor még sikeresen megkerült. Merő véletlenségből kidöntötte az oszlopot, így a plafon rászakadt és betemette a rózsazsín kiselefántot.

Ott hüppögött a romok alatt, egészen addig, amíg megérkeztek az állatkerti gondozók és visszatessékelték a ketrecébe, ahonnan még reggel rejtélyes körülmények között megszökött.

KO és off...

Nem tudok mit mondani.

Majd kisorsolom összegyűrt papírgalacsinokban ásítozó igenekből és nemekből. A döntésképtelenségem jellemvonás, mielőtt kérdezel valami, kérdezd meg kezelőorvosod vagy gyógyszerészed, mert engem "a TB nem támogat".

Dzsulika nem volt egy szép kuytus, valami tacskó keverék leszármazását tekintve, és öregnek is számított. Ha a gazdája hazaért, mindig nagy örömmel fogadta, forgott a tengelye körül, heves szívdobogások közepette csóválta a farkát, boldogan ugrált és nyáladzott, nem lehetett nem szeretni. Szívesen leheveredett a konyhabútor alatt melegebb napokon, hidegebb napokon, vagy bármikor, ha valaki sertepertélt a konyhában. Ha dörgött az ég, villámlott, félelmében elbújt a fészerben vagy beosont a házba és a gazdi ágya alatt húzta meg magát. A macskákkal egész jól kijött, de azért megvolt az 1 méter tisztes távolság, ami megillette őket, mint az udvar azonos rangban lévő lakóit. Néha elszökött és átugrott az unokákhoz, de mindig hazatért, olyan megható volt a ragaszkodása, az ember ilyenkor gondolta magában, igen, az állatok igenis szeretnek.

Aztán a gazda egy nap arra ért haza, hogy az udvar úszott a vérben, Dzsuli pedig szétszaggatva hevert mindenfelé. A szomszédot és két dobbermanját hiába panaszolta be az önkormányzatnál és minden illetékes szervnél, szokás szerint nem történt semmi, különben is, határszéli maffiózókkal mit kezdjen az önkormányzat, a törvények rájuk nem vonatkoznak. A nemrég várossá nyilvánított település rendőrsége nem is foglalkozott az üggyel egészen addig, amíg a két kutya szét nem tépte a polgármester idős édesanyját, Özv. Tóth Sándorné szül. Kováts Etelkát, aki így a 86. életévében kutyatámadásban elhalálozott. Még az országos média is felkapta a témát, kivonult a tévé, megszólaltatták a kutyák gazdáját, aki kijelentette, hogy nem érti, mi történhetett Cézárral és Szultánnal, hisz olyan békés jószágok voltak mindig is. A kutyák először karanténba kerültek, majd mindenféle vizsgálatot követően elaltatták őket, a szomszéd pedig vett 2 rottweilert, akiket Néró és Király névre keresztelt.

23.

Elvileg felelősségteljes felnőtt, gyakorlatilag még gyerek. Vagy nem. Vagy nemtudom.

De 100 % mérleg, mint ahogy barátnőimmel kitárgyaltuk egy csitricsirip keretében.

Illúziók, benyomások, tapasztalatok kavarognak a vanília-karamell tea madaras-virágos bögréjében.

Nem bántam meg, hogy pöttyös-csíkos-delfines könyveken nőttem fel, azt bánom, hogy manapság ritkán veszek könyvet a kezembe. Nem bántam meg az eddigi életemet, dolgaimat, döntéseimet, bár látom, hol és mit hibáztam. (De lustaságból nem kezdeném előlről, nah.) Nem is tudom hirtelen, ki mondta, de igazán jó gondolat: minden tapasztalatszerzésünk arra irányul, hogyha hasonló szituációban leszünk, tudjunk rendesen reagálni rá. És ebből a nézőpontból tudom legalizálni az "elbaszott" időmet is, ami puha, fehér hab a lelkiismeretem szemtelen tüzére. De nem ez a lényeg, hanem hogy van egy értelmes és világosan kimondott szándék, merre is kell tolni a biciklit. Az öncélú tapasztalatszerzés a legszebb dolog a világon :)

Nem biztos, hogy jó ötlet kiadni magam, a legtitkosabb énemnek megvan a maga kis "blogocskája", de most muszáj ide írnom. Össze vagyok zavarodva, a káosz az egyetlen szó, ami valamennyire kifejezi, mit érzek. Mindenféle démonok laknak bennem, akik nem hagynak dönteni, boldogulni, boldog lenni, élni. Iszonyúan fáj, hogy miattam romlott el ez a majdnem kétéves kapcsolat, hiszen szeret, nagyon is, megbocsátott minden ballépésemért, és visszavár (Tóbival együtt, aki valami beteges érzés szerint mintha a gyerekem lenne). Elmentem, de nem kerültem elég messze, képtelen vagyok továbblépni, pedig a sok baráti tanács szerint ezt kéne tennem.(Bocsánat, hogy erre hivatkozok, de annyira tanácstalan és elveszett vagyok). Azért mentem el, mert meglazultak az érzéseim, a lelkemben eddig bírta a távkapcsolat, és beleőrülök, hogy nincs ezirányban továbblépés. Hogy várni kéne 1-2 évet, míg összeköltözhetnénk, és elkezdhetnénk normális párkapcsolatot élni. Bocsánat a földhözragadtságomért, de ez nekem fontos lenne. Pokolian fontos, főleg most, hogy megoldási lehetőségek után kutatok. Közben ott van valaki más, akivel még nincs közös történelmünk, csak emlékezetes találkozások, beszélgetések, együtt eltöltött idő, és egy több, mint barátság. És ezzel az egésszel nem tudok mit kezdeni. Lebegtetem a határozott és végső döntést, mert nem tudom hogyan kéne tovább folytatni az életemet, és ezzel okozom a legnagyobb kárt mindenkinek. Felemészt ez a helyzet és egy gonosz démonnak gondolom magam, pedig semmi rossz szándék nincs bennem. A döntésképtelenségemmel felőrölöm magamat és minden energiámat, de a végtelen önzésemben nem tudok lemondani és elbúcsúzni senkitől. Folytassam a régi életemet, vagy kezdjek újat, az most nem kérdés, hogy vele vagy nélküle, az már egy újabb döntés lenne. Egy kicsit belehalok ebbe is és abba is. Egyet nem akarok: ugyanazt a hibát elkövetni, amit 2 évvel ezelőtt.

btw, ez foglalkoztat a 23. szülinapomon.

ed: rettentően félek ennek a bejegyzésnek a következményeitől. vállalom, muszáj, elégek :SSS

Pár megjegyzés 

a, nem próbálok meg soha többé semmit szervezni, mert belátom, nem megy

b, kit érdekelnek a határidők, inkább a mának élek, mint azt számolgassam, még hány órám van x/y cuccot lefordítani, megtanulni

c, eddig is el tudtam mismásolni a tanulást, ezután is menni fog (kivéve könyvtári napok: az meg bőven elég lesz)

d, Kollegina szervezőtehetségét max irigyelhetem, de nem utánozhatom, belebuktam

e, egy nap csak 24 óra minusz alvás, de végülis nem tökmindegy?

f, alig várom, hogy napi 8 órában dolgozhassak, mert akkor hazamegyek utána és szabad a nap, így meg hazaengednek a suliból annyi fordítanivalóval, hogy kettéáll a fülem is

g, ha tagja vagyok egy közösségnek, igyekszem nekik megfelelni, így értelemszerűen meghatározzák, mit mikor és hánykor teszünk, ez van, jó tartozni valahova

h, miért akarok mindenkinek megfelelni? hiába próbálom, nem akar sikerülni, akkor meg van a sértődés és a félreértés

i, ne késs, én se kések

j, valaki lefénymásolna nekem vagy 200 oldalt? nem fér bele a spontán szervezetlenségbe hajló életembe

k, és miért fáj a torkom, amikor még nincs hideg és tél? orvoshoz tuti nem megyek el, a Fruit Kiss teától pedig már a hideg is kiráz, olyan rózsaszín íze van

l, hopp, egy telefonbeszélgetés útközben 

m, van remény

n, "tomorrow never comes"  

o, sok-sok jó programot akarok, Hermione drága, add kölcsön az időnyerő kütyüdet

p, a Tisza Kata Doktor Kleopátrája eleinte depis, majd egyre jobb, csak a 30-as társkeresős részek kiábrándítóak nagyon  

q, nem akarok 30 lenni és nem akarok nem egyetemista lenni

r, már csak egy hét, és számszakilag is egyel közelebb leszek a 30-hoz

s, süt a nap, nehogy szomorú légy, lehetne százszor is rosszabb

t, még mindig fáj a torkom

u, főzök valami finomat

v, van paradicsom, padlizsán, répa, borsó, ebből mi ehető sülhet ki?!

w, angolozni kéne mééég egy picikét

x, annyira vasárnap van

y, csütörtök-vasárnap 19:00 ulduar25 raid (mekkora lúzerség már, de a tegnapi szombat estémen, amikor mindenki bulizott, meg széjjelcsapta magát, ulduar10-ben lement yogg-saron meg kipucoltuk toc10et /moooo-moooo-moooo), viszont jövő szombaton offline raid és irl csapjuk szét magunkat :)

z, na off 

Nem tudom, hogy jött így össze, de a hétfői egész napos könyvtárazás után újfent bébiszitterkedek (random időben végzek), majd kedden ugyanaz angol órával megtoldva, szerdán fantasztikus arab óra (készülni kéne rá, basszus :S), majd ha belefér, egy angol, de lehet át kéne tenni csütörtökre, mert délután bébiszitterkedés, csütörtökön plusz óra (nice) meg végre le tudunk ülni Athosszal beszélgetni és akkor még egész héten nem láttam azokat, akiket akartam, mert mindenki csak délután/este ér rá, ráadásul ha megpróbálom szervezni is a programokat és nemcsak úgy durrbele, moströgtöndemindjárt, akkor én vagyok az antiszoc meg a rossz meg a lekoptatós, hogy nem érek rá x/y időpontban. Nem megy nekem ez a szervezés *káromkodik*, inkább nem szervezek semmit soha többé, 4 évig elvoltam bele a vakvilágba, ahogy esett, úgy puffant, bocsi, hogy volt igényem arra, hogy összeszervezzek sok-sok programot.

Miért nem kommentelek gyakran?