A rózsaszín kiselefánt betévedt a porcelánboltba. Először csak bedugta az ormányát az ajtón, és körbeszaglászott, tetszett neki, amit érzett. Beljebb trappolt, úgy döntött, marad és tüzetesebben megvizsgálja itt a dolgokat. Először csak az ajtókeretet vitte befelé magával, aztán amikor a táncoló balerina figura után nyúlt az ormányával, az elpattant és darabokra hullott. Mivel az ajtókeretet észre sem vette, hogy a hátára szorult, a balerina figura eme gyors halála igazán megdöbbentette. Elkezdett azon gondolkozni, hogy itt valami nem stimmel. Talán vele van a gond? Aztán meglátott egy porcelán kiselefántot, ami kiköpött olyan volt, mint ő maga. Megörült neki, és olyan lendülettel kapta fel az ormányával, hogy közben ledöntötte az egész polcot, ami a csilingelő tartalmával együtt a földre zuhant. A rózsaszín kiselefánt szemét elfutotta a könny. Tudta, hogy az ő hibájából hever a földön a nagysörényű oroszlán és a hosszú farkú macska, amiket még meg akart nézni, végigsimogatni az ormányával. Kezdte felfogni, hogy ő nem is ide tartozik, neki nem szabadna itt lennie, hisz csak árt mindennek, amihez hozzáér. Elkezdett hátrálni, el akart innen menekülni, arról a helyről, ahova csak szenvedést és pusztulást hozott, mígnem háttal nekiment egy tartóoszlopnak, amit az ajtókerettel a hátán bejövetelkor még sikeresen megkerült. Merő véletlenségből kidöntötte az oszlopot, így a plafon rászakadt és betemette a rózsazsín kiselefántot.

Ott hüppögött a romok alatt, egészen addig, amíg megérkeztek az állatkerti gondozók és visszatessékelték a ketrecébe, ahonnan még reggel rejtélyes körülmények között megszökött.