Dzsulika nem volt egy szép kuytus, valami tacskó keverék leszármazását tekintve, és öregnek is számított. Ha a gazdája hazaért, mindig nagy örömmel fogadta, forgott a tengelye körül, heves szívdobogások közepette csóválta a farkát, boldogan ugrált és nyáladzott, nem lehetett nem szeretni. Szívesen leheveredett a konyhabútor alatt melegebb napokon, hidegebb napokon, vagy bármikor, ha valaki sertepertélt a konyhában. Ha dörgött az ég, villámlott, félelmében elbújt a fészerben vagy beosont a házba és a gazdi ágya alatt húzta meg magát. A macskákkal egész jól kijött, de azért megvolt az 1 méter tisztes távolság, ami megillette őket, mint az udvar azonos rangban lévő lakóit. Néha elszökött és átugrott az unokákhoz, de mindig hazatért, olyan megható volt a ragaszkodása, az ember ilyenkor gondolta magában, igen, az állatok igenis szeretnek.

Aztán a gazda egy nap arra ért haza, hogy az udvar úszott a vérben, Dzsuli pedig szétszaggatva hevert mindenfelé. A szomszédot és két dobbermanját hiába panaszolta be az önkormányzatnál és minden illetékes szervnél, szokás szerint nem történt semmi, különben is, határszéli maffiózókkal mit kezdjen az önkormányzat, a törvények rájuk nem vonatkoznak. A nemrég várossá nyilvánított település rendőrsége nem is foglalkozott az üggyel egészen addig, amíg a két kutya szét nem tépte a polgármester idős édesanyját, Özv. Tóth Sándorné szül. Kováts Etelkát, aki így a 86. életévében kutyatámadásban elhalálozott. Még az országos média is felkapta a témát, kivonult a tévé, megszólaltatták a kutyák gazdáját, aki kijelentette, hogy nem érti, mi történhetett Cézárral és Szultánnal, hisz olyan békés jószágok voltak mindig is. A kutyák először karanténba kerültek, majd mindenféle vizsgálatot követően elaltatták őket, a szomszéd pedig vett 2 rottweilert, akiket Néró és Király névre keresztelt.