Nem biztos, hogy jó ötlet kiadni magam, a legtitkosabb énemnek megvan a maga kis "blogocskája", de most muszáj ide írnom. Össze vagyok zavarodva, a káosz az egyetlen szó, ami valamennyire kifejezi, mit érzek. Mindenféle démonok laknak bennem, akik nem hagynak dönteni, boldogulni, boldog lenni, élni. Iszonyúan fáj, hogy miattam romlott el ez a majdnem kétéves kapcsolat, hiszen szeret, nagyon is, megbocsátott minden ballépésemért, és visszavár (Tóbival együtt, aki valami beteges érzés szerint mintha a gyerekem lenne). Elmentem, de nem kerültem elég messze, képtelen vagyok továbblépni, pedig a sok baráti tanács szerint ezt kéne tennem.(Bocsánat, hogy erre hivatkozok, de annyira tanácstalan és elveszett vagyok). Azért mentem el, mert meglazultak az érzéseim, a lelkemben eddig bírta a távkapcsolat, és beleőrülök, hogy nincs ezirányban továbblépés. Hogy várni kéne 1-2 évet, míg összeköltözhetnénk, és elkezdhetnénk normális párkapcsolatot élni. Bocsánat a földhözragadtságomért, de ez nekem fontos lenne. Pokolian fontos, főleg most, hogy megoldási lehetőségek után kutatok. Közben ott van valaki más, akivel még nincs közös történelmünk, csak emlékezetes találkozások, beszélgetések, együtt eltöltött idő, és egy több, mint barátság. És ezzel az egésszel nem tudok mit kezdeni. Lebegtetem a határozott és végső döntést, mert nem tudom hogyan kéne tovább folytatni az életemet, és ezzel okozom a legnagyobb kárt mindenkinek. Felemészt ez a helyzet és egy gonosz démonnak gondolom magam, pedig semmi rossz szándék nincs bennem. A döntésképtelenségemmel felőrölöm magamat és minden energiámat, de a végtelen önzésemben nem tudok lemondani és elbúcsúzni senkitől. Folytassam a régi életemet, vagy kezdjek újat, az most nem kérdés, hogy vele vagy nélküle, az már egy újabb döntés lenne. Egy kicsit belehalok ebbe is és abba is. Egyet nem akarok: ugyanazt a hibát elkövetni, amit 2 évvel ezelőtt.
btw, ez foglalkoztat a 23. szülinapomon.
ed: rettentően félek ennek a bejegyzésnek a következményeitől. vállalom, muszáj, elégek :SSS
