Elbújtam a barlangomba. Nem konkrétan gyengeségből *remélem*, talán inkább nemtörődömségből és azzal a nem titkolt szándékkal, hogy így kizárom a külvilágot és elmenekülhetek minden rajtam kívül álló tényezőtől, amelyek az életemet irányítani hivatottak. És amikor olyannyira sajátoménak éreztm ezt a világot, hogy ez határozta meg a létemet, azt éreztem egy pici kis foltban belül, hogy ez így ebben a formában nem jó és vállalhatatlan. Akkor elkezdtem kifelé bújni, kipislogtam *béka a lapulevél alatt*.

Kicammogok a barlangomból, körbeszagolok, és minden bűzlik. Na jó, nem minden, csak amit én raktam le. Sétálok egyet, de fázom, ezért visszabújok, de a kint látottak ellenére valami megindul bennem, a kíváncsiság nőttön nő és az a pici fájó folt belül egyre nagyobb. Eljutok odáig, hogy vacillálok: mi lenne jó, ha felfedezném a külvilágot (újra), egy más aspektusból, vagy maradjak a barlangomban, amivel azt kockáztatom, hogy holnap talán elpusztul a világ és nem lesz felfedeznivaló. Mozdulnom kell. Megromlott a mézem és összekentem a bundámat vele, már én is bűzlök, ami valljuk be, a barlangban elviselhetetlenebb, mint odakint.

Na jó, elindulok, de ... majd holnap.