Talán az az érzés lök felé, hogy mégis a testvérem, és olyan elképzeléseim vannak az életről, a világról, a rokoni kapcsolatokról, miszerint azért születünk így családban egymás mellé, hogy segítsünk és támogassuk egymást.... És akárhányszor, amikor felveszem vele a kapcsolatot, megbánom, és elvetek minden romantikus ábrándot a jótestvérekről. Hiszen a mesék is megmondták, hogy a testvérek közt mindig harc van, miért nem bírok végre lemondani róla és hagyni a francba az egészet, járja a saját útját, és az enyém véletlenül se keresztezze az övét? Hányszor megbántam, jaj, miért nem nyugszom már bele, hogy nem kell vele foglalkozni?
Viszont egy hívást máig várok, de úgy tűnik, a sűrű vizsgaidőszak után sem keres, ez van... Kezdem megszokni, hogy hiába szeretek valakit, a viszontszeretés nem jön automatikusan. Így hát céltalanul szeretgetek bele a nagyvilágba, és bár szomorú vagyok a fent említett két leányzó miatt, muszáj tovább lépnem. Kell az embernek, hogy viszontszeressék.
Vagy túl könnyen lemondok róluk? Oo
