Valahogy mindig elveszítem őket. Önzésből, kényelemből, vagy mindkettő miatt egyszerre. Nem figyelek és nem ápolok, nem segítek, amikor kéne, vagy nem kell a segítségem. Egyszerűen elmennek, és elhagynak. Bárcsak a pasik tennék ugyanezt, és a barátnőim maradnának.... Minőségi cserének érezném.
2009.11.12. 14:38 orumiya
4 komment
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://orumiya.blog.hu/api/trackback/id/tr866371711
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Kollegina 2009.11.12. 18:41:34
Nem veszíted el. Vagyis most nem. Nem tőled függ. Jelenleg egy személyiségfaragáson kell átesni, és ahhoz a magány kell, amiben rájöhet mennyire szüksége van azokra akiket ő szeret. De addig nem lehet hálás és viszonzott a kapott és a belül érzett szeretet, amíg magával nincs rendben. A kollégium, a szoba minimális élettere pedig egyszerűen műfajából fakadóan nem alkalmas arra, hogy az ember értékelje, megoldja és formálja önmagát. Hogy megküdjön azokkal amiket eddig, szociabilitás miatt elfojtott. Vagy mindazt most végre feldolgozza, amit eddig nem tett meg, amit csak szőnyeg alá söpört, de nem oldott fel/meg. Ehhez idő kell. És magány. Nem egyedüllét, hanem magány. Megértésért esedezve csak ennyit mondok.
Orumiya 2009.11.12. 19:33:55
Én szorítok nagyon, hogy sikerüljön mihamarabb!!!!!!
Salsero 2009.11.13. 08:05:13
Ha tényleg barátok lennének, talán nem is hagynának el...
Amy 2009.11.13. 12:20:05
Egyet értek Salseroval. Ha barátok lennének nem hagynának el. De hidd el egy őszinte beszélgetés, és egy bocsánatkérés az igaz barátoknál mindig megoldás! (azér vehetsz nekik egy kis apróságot is-))
