Olyan tűznek érzem magam, amelyik megpróbálta felgyújtani a közelébe került erdőket, ligeteket, de csak hiába szórta szét a lángjait, mert nem égetett porig semmit sem, viszont egyre kisebb és kisebb lett. Mindegyik erdőnél azt hittem, az én erdőm az, nosza, gyújtsuk meg, aztán rájöttem, nem az enyém, nem tetszik annyira, meg mégsem, így nem lett tűzvész egyikből sem.
Próbálok utakat keresni, és mások számára idegesítően kusza lehetek, hogy mindig más és más utat szemelek ki, amiről szokás szerint visszafordulok, hogy mégsem erre akartam menni. Végülis minden út Rómába vezetne, ha végre nem visszafele mennék rajtuk. Vagy ha a hasonló utakon nem mindig hasonló kutyagumikat kéne kerülgetnem (végülis miért ne léphetnék bele, hátha most végre szerencsét hoz, nem?).
Jó lenne egy olyan könyv végre, amiben le lenne írva, hogy én, alulírott Orumiya, örökös újságíróskodásra/világmegmentésre/aktatologatásra kárhoztattam, és akkor nem lenne kecmec. De így? Mi van, ha mást kellett volna csinálnom egész életemben, és erre 78 évesen jövök rá, remegő lábakkal, fogak nélkül? Miért is akarok én 10-20-100 könyvet elolvasni, amikor más is csak annyit tud az életről, mint én, csak más szemszögből? És mi a f***nak kérdezem meg már megint, hogy mi a f*** értelme van az egésznek?
