Nem tudom, hányadik ciginél járok, de a gőzölgő kávé mellé nagyon jól esik. Peregnek a szótár lapjai, de a keresett szavak kihullottak belőle vagy benne se voltak soha. Álmos vagyok, de ébren tart a düh, a kényszer, az újabb kávé, és egy kicsit a remény is, hogy nem hiába akarom végigcsinálni, amit 6 éve elkezdtem. „
... napjaink piaci igényeinek nem felel meg...” – de nem én alakítom a bölcsészképzést, úgyhogy meg is vonhatom a vállamat és görnyedhetek a szótáram fölé, ha nem akarom feladni a küzdelmet és vesztesként elhagyni a csatateret. Áldás vagy átok, hogy nem egy rozoga varrógép fölé kell görnyednem mások nadrágjainak szárát felhajtani vagy nem most megyek haza az éjszakai műszakból, miután kisült az utolsó adag kenyér is a reggeli vásárlóknak, hanem azon gondolkozom kétségbeesve, hogyha kiköp magából a rendszer, mihez is fogok kezdeni? Hogy én lehessek a reggeli vásárló. Vagy akinek a nadrágja szárát felhajtják.
