Nem bírom megállni, hogy ne írjam le, hogy meeennyire kellemetlen tud lenni, amikor Vakarózós belejt a szobába, természetesen hívás nélkül, és próbál velünk lenni úgy, hogy mi egyáltalán nem óhajtjuk a társaságát. És újra meg újra, minden nap megkísérli a dolgot, és mi egyre mélyebbre és mélyebbre próbálunk süllyedni a tennivalóinkban, ami persze amúgy is sok, de ilyenkor hatványozottan elhisszük, hogy mi vagyunk hárman azok, akik a világ GDP-jének 99,9 %-át megtermelik és a világ tudáskincsének a 300 %-át épp elsajátítják.Csak ne kelljen vele kommunikálnunk. De őt ez láthatóan nem zavarja, képes perceket várni a néma csöndben (miközben mi épp 11 k méter mélyen járunk a monitorban), hogy netán majd valaki szólni fog hozzá. Nem hatja meg a "júniusig nem érek rá filmet nézni" duma, és semmi hasonló jellegű, burkolt célzás. Ha filmet nézünk, lazán beül mögénk hugi takarójára és a szakállvakarás következtében fellépő kéz-szakáll-bőr súrlódás okozta hangok színesítik a háttérzajt. Régebben fel sem tűnt, mennyire idegesítő, kedves élettársaim nem szóltak, nekem meg nem szúrt szemet. Aztán amikor B.szomszéd kapatosan-röhögve sztorizgatott, hogy V. minden lányszobába bejár, hátha horogra akad valaki, akkor vontam össze a szemöldökömet először, hogy most akkor báránybőrbe bújt farkast engedtünk magunk közé?
Ciki a helyzet, és az eddigi leghatékonyabb védekezés az ajtó kulcsra zárása volt. Mert most komolyan, ha ennyiből nem ért, akkor hogy lehetne finoman megmondani, hogy zavar? Kell-e mondani? Vagy kell-e finoman? Mindenesetre a nagykést távol tartom magamtól, nehogy baj legyen :P
