A zene evolúciója a szobámban egy napon belül a reggel 10-től délután 6-ig terjedő intervallumban:
1, Depresszió
2, Hammerfall
4, az új Nightwish átvezetésként ; szánalom, de ez lett belőle (R.I.P.)
5, Pendulum
7, Shur-i-kan (a többi itt található: http://www.prive.hu/ )
8, Dj Smash - remixek (szívesen megosztanám veletek, de kolihálós az ügy)
Edit: úúúgy, de úúgy elmennék bulizni :P
Tegnap elhoztam Picúrt a bölcsiből, és gondolom, díjazta ezt az apróságot, mert egész du tüneményes volt. Fogta a mobilját és miközben telefonáltam, fel-alá járkált ő is fontos beszélgetésbe merülve. Rajzolás közben olyannyira hagytam kibontakozni, hogy pár pillanatra el is bóbiskoltam. Ez az a pillanat, amikor elhallgatok, és megszűnik a "Mit is rajzolsz épp? Jaj miért feketével rajzolsz? Anyád még mélyebb pszichológiai következtetéseket fog levonni ebből etc." Picúr odaállt elém, hogy kéremszépenhogyképzelem, hogy nem magyarázok tovább.
Fáradt voltam, mire Mami megjött, lekéstem B. meglepi-buliját is. Az estém ott menekült meg, hogy Mami A.kozmetikum-fejtágításról hazatérve elkapott és kisminkelt. Nem kis büszkeséggel állíthatom, meglehetősen eredményes lett a dolog. A terv szerint hippinek öltöztem, ha már voltam olyan felelőtlen hogy B.szülinapjára tortából kiugráló hippilányokat kívántam. Hazarohantam, gyors öltözés, virágos szoknya, barna fodros felső, narancssárga sál, bakancska és két copf. Nem részletezem a lélegzetelállító eredményt, felesleges :D A buli jó volt . Bár máskor a szokásos modern nő szerelésemben fogok pompázni (elvegyülve a modern női tömegben), mert pl.30-as buszon egy disznóképű srác stírölt, én meg nagy fantáziával elképzeltem, ahogy parasztasszonyként szórom nekijje a kukoricát. Nem volt szép látvány.
25 perc melóba indulásig.... "meló".... végülis nem tűnik annak, hiszen szeretem csinálni, az más kérdés, hogy életem végéig így ebben a formában nem akarnám. A várakozás izgalma van bennem, de jó lenne tudni, mire is várok. (hogy pl magától elkészüljön a cikk végre?)(megíródjon a házim?)(elolvasódjón a szakirodalom?)
Hugival tök jó lelkizni.
edit: az utóbbi napokban mindig lemondják a tennivalóimat, így hogy hajtok hasznot a társadalomnak?
Olyan tűznek érzem magam, amelyik megpróbálta felgyújtani a közelébe került erdőket, ligeteket, de csak hiába szórta szét a lángjait, mert nem égetett porig semmit sem, viszont egyre kisebb és kisebb lett. Mindegyik erdőnél azt hittem, az én erdőm az, nosza, gyújtsuk meg, aztán rájöttem, nem az enyém, nem tetszik annyira, meg mégsem, így nem lett tűzvész egyikből sem.
Próbálok utakat keresni, és mások számára idegesítően kusza lehetek, hogy mindig más és más utat szemelek ki, amiről szokás szerint visszafordulok, hogy mégsem erre akartam menni. Végülis minden út Rómába vezetne, ha végre nem visszafele mennék rajtuk. Vagy ha a hasonló utakon nem mindig hasonló kutyagumikat kéne kerülgetnem (végülis miért ne léphetnék bele, hátha most végre szerencsét hoz, nem?).
Jó lenne egy olyan könyv végre, amiben le lenne írva, hogy én, alulírott Orumiya, örökös újságíróskodásra/világmegmentésre/aktatologatásra kárhoztattam, és akkor nem lenne kecmec. De így? Mi van, ha mást kellett volna csinálnom egész életemben, és erre 78 évesen jövök rá, remegő lábakkal, fogak nélkül? Miért is akarok én 10-20-100 könyvet elolvasni, amikor más is csak annyit tud az életről, mint én, csak más szemszögből? És mi a f***nak kérdezem meg már megint, hogy mi a f*** értelme van az egésznek?
Nem bírom megállni, hogy ne írjam le, hogy meeennyire kellemetlen tud lenni, amikor Vakarózós belejt a szobába, természetesen hívás nélkül, és próbál velünk lenni úgy, hogy mi egyáltalán nem óhajtjuk a társaságát. És újra meg újra, minden nap megkísérli a dolgot, és mi egyre mélyebbre és mélyebbre próbálunk süllyedni a tennivalóinkban, ami persze amúgy is sok, de ilyenkor hatványozottan elhisszük, hogy mi vagyunk hárman azok, akik a világ GDP-jének 99,9 %-át megtermelik és a világ tudáskincsének a 300 %-át épp elsajátítják.Csak ne kelljen vele kommunikálnunk. De őt ez láthatóan nem zavarja, képes perceket várni a néma csöndben (miközben mi épp 11 k méter mélyen járunk a monitorban), hogy netán majd valaki szólni fog hozzá. Nem hatja meg a "júniusig nem érek rá filmet nézni" duma, és semmi hasonló jellegű, burkolt célzás. Ha filmet nézünk, lazán beül mögénk hugi takarójára és a szakállvakarás következtében fellépő kéz-szakáll-bőr súrlódás okozta hangok színesítik a háttérzajt. Régebben fel sem tűnt, mennyire idegesítő, kedves élettársaim nem szóltak, nekem meg nem szúrt szemet. Aztán amikor B.szomszéd kapatosan-röhögve sztorizgatott, hogy V. minden lányszobába bejár, hátha horogra akad valaki, akkor vontam össze a szemöldökömet először, hogy most akkor báránybőrbe bújt farkast engedtünk magunk közé?
Ciki a helyzet, és az eddigi leghatékonyabb védekezés az ajtó kulcsra zárása volt. Mert most komolyan, ha ennyiből nem ért, akkor hogy lehetne finoman megmondani, hogy zavar? Kell-e mondani? Vagy kell-e finoman? Mindenesetre a nagykést távol tartom magamtól, nehogy baj legyen :P
