Továbbgondolva a dolgokat, és az élet sorsszerűségén eltöprengve arra jutottam, hogy így kellett lennie. Egy barátomtól kaptam ötletet és úgy tűnik, sikerül a gyakorlati alkalmazás: minél kevesebb emberhez kötődöm érzelmileg, annál könnyebb lesz elmenni, amikor itt az idő. Mert nem, nem gondolom azt, hogy koliban lakva, havi 40 ezerből megélni nyerő dolog, hosszútávú életcélként nem ez lebeg a szemem előtt. Elsőben még jó volt, buli party hátán, felhőtlen gondtalanság, de azóta sok minden megváltozott bennem, átmenetinek tartom a mostani életkörülményeimet és stílusomat. Átmenetinek, mert még nem vagyok teljesen önálló, de nem rohanok anyukához mindenért. Választhattam volna más szakot, akkor hülyére kereshetném magam a 20as éveim elején és lakhatnék haverokkal többszáz m2-es albérletben, de nálam sosem a pénz volt az elsődleges. Nem bántam meg, hogy perzsát választottam, életem legjelentősebb utazásai is Iránba vezettek. Nem érdekel, azokból az összegekből mennyi ruhát vehettem volna (na jó, azért ugyanezt könyvvel eljátszva xDDDD), esetleg lehetne autóm vagy albérletem. It doesnt matter... i dont care about it. A lényeg a lényeg: az átmenetiség. Az elszakadás. Mert egyszer el kell mennem, és nem hagyhatok hátra elvarratlan szálakat, de a sors jobban szervez, mint hinném. Hát jó, próbálok sorsszerűen cselekedni... De olyan nehéz... piszok nehéz... mert kötődöm, ragaszkodom, foggal-körömmel, és minél több barátomat vesztettem el az évek során, annál görcsösebben akarom megtartani a mostaniakat. Vagy nem. A jelenben élek, mert ez megfelel az átmenetiség minden követelményének, élményeket gyűjtök, tapasztalatokat, és várom az elmenetelt. Mert ez a jövőm, bár nem tudatosan választottam, mégis minden afelé sodor.
Neelix - You're Under Control (Re-Edit)
Symphonix - You as well
