Éreztem, hogy nem lesz így jó a nyár. Túl sok az itthonlétből, mert nem itthon vagyok otthon, ráadásul nyűg a felújítás, mert lélekben már nem magamnak csinosítom a szobámat, hanem a reménybeli nato-s albérlőknek, de valljuk be, ebben a korrupt picike városkában a mezei halandónak mi esélye van kiadni a házacskáját? Előbb a politikusok, aztán azok haverjai és támogatói is kiadták már, ami kiadójuk volt, és új házak is épülnek direkt az érkezőknek, házat pedig senki nem akar venni ezekben a gazdasági világválságos időkben. Ennyit az esélyről, hogy mikor fogunk anyagilag jobban állni. Nyárra szánt pénzecskémen lépkedek, ha a fürdő új járólapját járom, vagy a konyha csempéjére esik pillantásom, hány, de mennyi borosüveg mellett töltött órácska, open air party vagy nyári ruha lett beépítve hiú ábrándokat és reményeket kergetve?! Kérem az ocsmány piros színű asztalkámat, amin kényelmesen elfér egymás mellett életem új célja, Haríri makámáskötete és a hozzá való extranagy szótár, kérem a szobácskámat, azt a téglalap alakú lyukat, az ablakon beszűrődő fényeket és zajokat, itt olyan nagy a csend....