A tegnapi nyomott, párás idő nem kedvezett a közérzetünknek, de ha salsa van, akkor menni kell! Nem bántam meg. Azok a mozdulatok, a lüktető zene, elfelejtem a fejfájást, és mosolygok, érzem a ritmust, ahogy tanuljuk az újabb és újabb lépéseket, lassan kezd táncnak tűnni a sok-sok esetlen, de egyre magabiztosabb mozdulat. Tanulom kezelni az embereket. Párcserénél kicsit oldani a helyzetet egy mosollyal. És büszke vagyok, hogy látom az eredményt, ahogy az óra végére hagyom magam vezetni és tudnak vezetni, hogy élvezzük, amit csinálunk, nem csak lépkedünk, bal-jobb-bal-és-jobb-bal-jobb, hanem már majdnem táncolunk. Eltűnik a feszültség, nincsenek tétován bocsánatot kérő tekintetek. És ha bizonytalanságot érzek, nem kaján vigyorral veszem át a vezetést, hanem azt mondom, hogy nyugi, és mosolygok. Ez segít.

A tánc végére eltűnt a fejfájás, és pár órával később eleredt az eső.