Gondolkozok jó ideje, filozofálgatok, elmerülök a lelkek bugyraiban, elemzem az emberi kapcsolatokat, olvasok, kutatok. Mindig is tudni akartam, mi is valójában a SZERETET, így nagybetűvel. Mindig a nyomára akadok, és sosem ugyanaz. Mert szeretem a páromat, anyukámat, a Kolleginát, Hugit, a barátaimat, mindenkit máshogy: úgy szeretek, hogy elborítanak az érzelmek, amik változnak, kavarognak, nagyon emberi módon; a szeretetem része a NAGY EMBERI JÁTÉKnak, ami sajnos, azzal is jár, hogy bántok és bántanak, akarva-akaratlanul fájdalmat okozok vagy elszenvedek.
És van egy szeretet, amivel "okosan szeretsz", nem ítélsz és nem ítéltetsz, csak "beleszereted" a másikba a jót, a szépet, elég, ha nézel, és várod, hogy megértsen, mert nem ítélet van a szemedben, hanem egy tükör, "lám, így teszel, biztos jó ez neked?" És ez a szeretet nem múlik el, mert valami magasabb hely az, ahonnan jött, és a kavargó emberi érzelmek kusza szövetén át is perzsel és éget.
Kevesen tudnak manapság így szeretni.
